Tíz nulla nullára asztalon volt az ebéd, kisült a zserbó, húsz percen belül jól lakott a gyermek is (igen ő még az óvodai sebességhez van szokva). Egy órát töltöttem a ház felporszívózásával - ezalatt a derekam úgy is maradt, de mindegy (nem: nem a porszívó a ludas, hanem a látásom - egyszerűen muszáj közelebbről néznem, hogy mit csinálok, mert fejmagasságból már semmit nem látok) - kinyaltam a kocsit is, majd ledőltem a kanapéra néhány percre. Szó szerint néhányra, mert a gyermek már jött, hogy 'anya, hozol tejcsit?!' Na, ebből alvás lesz, gondoltam-alapon már futottam is, hátha nyerek egy óra nyugalmat magamnak is, de nem. Mert mégsem lett alvás. Ellenben a következő leülés szintén percekig tartott, mert előkerült a férfi is, aki év közben egyáltalán nem akar semmi süteményt a tányérján látni ('Jaj, már megint édesség van!?'), ellenben most... Az elmúlt egy hétben több kuglófot sütöttem, mint egész életemben, a bejglinek lassan nyoma sincs, a zserbónak is csak azért, mert még csokit nem kapott magára. Jut eszembe csoki: én bizony kakaós masszával szeretem, tudom, nem az az igazi. Szóval mákos bejgliért kiáltott - igen, maradi módon ragaszkodom a mákoshoz meg dióshoz, meg forró teárért. És akkor már úgy gondoltam, hogy talán az én fejemet sem harapja le a kisebbik apró, ha epres teával itatom meg ez alkalommal, így magamnak is készítettem egy csészével. Leülés helyett pedig jólesően nyugtáztam, hogy előkerült a három szemöldökcsipeszből kettő, ergo, ideje villámgyorsan nekiesni a bokroknak a szemem felett, mielőtt még újra eltűnnének. És akkor most pihenés címszóval öt percet pötyögtem nektek, aztán meg villámgyorsan frizurát keresek magamnak, mert valamit nagyon kellene kezdeni vele a festésen túlmenően.
Mindezeken túl tegnap a gyermekkel szegfűszeges narancsokat készítettünk - szegény apró ujjait nagyon megbökdöste a szegfűszeg, így aztán célszerszámként kapott egy fogvájót, amivel előszúrta a lukakat, és könnyedén beledugdosta a fűszert. Most pedig csomagolni fogunk, nem, nem mindent, csak aggódom, hogy, ha egyszerre hagyom az összeset, akkor félúton megunom, és az utolsók nem hogy annyira nem lesznek tökéletesek mint az elsők, de még annyira sem, hogy megüssék a normát. A fadíszítést megúsztam: apa műveli a leánnyal, illetőleg a főzést is, mert a férfi vaddisznópörköltet ígért, igen, odakint főzve. No, meglátjuk - a gyógyszeres szekrény mindenesetre fel van töltve. Hogy karácsony mikor lesz, azt nem tudom - még csak az előtti rohamot érzem, de azt nagyon. És most leesett, hogy az egy dolog, hogy a nagyszülőkhöz viszünk sütit, meg jól lakik itthon is a kiscsalád, na, de mi van akkor, ha vendégek is jönnek hozzánk. Mert ugyan nem szoktak, még húsvétkor is messze elkerülnek minket (örök hála nekik!), na de ha most mégis?!
