meggondoltam. 

sokszor. 

és mégis mindig oda jutottam, hogy itt kell befejezni. 

a blog is a sufniba kerül - az előző mellé.

köszönöm, hogy olvastatok. 

hogy írtatok. 

és, hogy ott voltatok, ha kellett.....

minden jót nektek

Kipakoltam a sufnit - ide kerülnek mostantól a befőzöttek, ergo hívjuk innentől kamrának. Kipakoltam. A fél életemet. Hihetetlen, hogy belefért néhány dobozba. Egyetlen darabjáról is órákat tudnék mesélni: 

Volt itt könyv, amiért végigtalpaltam Egert, mire kaptam. 

Akadt olyan is, aminek majd' belehaltam az elolvasásába. 

Előkerült a fősulis index, mind a három. Mosolyogtam egy jót a hármason, amire a legeslegbüszkébb voltam az egri évek alatt - mert milyen jó, hogy elsőre hármas lett...Szentesitől nagy szó volt....

Az angolos szinte üres - igen, akkor jött Málni, a suli meg elmaradt.... nem hiszem, hogy valaha is betelne...

Meglett a foltos Boci, amit még Gabitól kaptam, és Málna annyiszor lenyúlta, hogy most gyorsan dugtam is a zsebembe: nem adom többször. 

Jegyzetek. Tömérdek. És  milyen szépen írtam még akkor! És hogy össze vannak keverve a lapok! igen, itt is Málnám járt...

Tizensok válltáska - mind szinte új. Kérdeztem a leányt, de nem érdekelte a dolog...talán pár év múlva...

Még kombinált fogónk is lett - hányszor jól jött volna már!

Egy fotó dédiékről.... Hogy elmesélném nekik, hogy már ketten vannak a lányok.... Apóval kint álldogálnak a gangon - nagyon...nagyon régen volt.... 

Megleltem a KA pótkulcsát - ennyi maradt belőle. A vevők után kellene küldeni - már csak jófejségből is...

Kiderült, hogy van még a kék fonalból, amiből a kendőt kötöttem - milyen kár, hogy lebontottam, mikor úgy hittem, kevés lesz....

Hát kipakoltam... Néhány doboz. Komolyan ennyi?!

fugázás után, avagy: koszosan pedig nem megyünk a házba

Két hét. Talán ennyi ideje felújítunk - már nem is tudom pontosan. A napokat nem tudom számon tartani, csak a derekamon érzem, hogy lassan elég. Pedig messze a vége (nagyon messze), de a végeredmény kecsegtető...persze könnyebb lenne, ha nem ketten akarnánk megváltani a világot, de mi meg akarjuk. Szép lesz. Csak türelem.

-Valami nagyon finomat kellene főznünk....
-Oké, anya, vegyünk fagyit!

A lakásfelújítás oké. Időnként kell. Az átalakítás is rendben van, hiszen az igények is folyamatosan változnak. De ez a funkcióváltás....igazán a közepébe csaptunk - már tudom, miért halogattuk három éve a dolgot.... Egy nagy lukkal kezdődött a kamra a falán (kalapáccsal és vésővel. Ugyan nagyon sokszor hallgattam végig az elmúlt pár hétben, hogy ne altassuk csendben a kisebbet, de nem biztos, hogy így értették...) - így lesz az elemózsiaraktárából fürdő, a kazánházból előszoba....és nem, itt sem lesz még vége, mert a konyhára is várnak újítások (határozott elképzelésem, hogy az étkezőasztalból konyhasziget lesz, a férfié meg egy wok-égős gázlap....) Szóval nem unatkozunk. Csak a derekam...az érzi nagyon...  

Már öt hét eltelt. Hihetetlen. Számomra is - pedig látom azt a plusz öt centit, meg a nyolcvan dekát... Még elevenen él bennem annak az éjszakának minden perce. A szavak, a csakgondolatok, a várakozás, a nyugtalanság. És tessék. Mannánk mindent megváltoztatott. Nem csak a napirendünk borult fel (és állt azóta helyre, még szerencse!), de én is sokkal türelmesebb lettem, nyugodtabb, 'kerekebb'. A férfi annyira apa, amennyire soha nem is gondoltam volna, Málna meg odáig és vissza van a kicsiért. És viszont. Csüng minden szaván, folyamatosan kacag rá, és keze-lába jár, már, ha meglátja is. 

Pedig szegénykém rögtön a mélyvízbe csöppent: úgy alakult, hogy a békés mindennapok mégsem férnek annyira bele az életünkbe: muszáj dolgozni egy kicsit, hogy kialakítsunk, elindítsunk valami újat. Valami mást. Valami (lehetőleg) tartósat. (És akkor még nem meséltem arról, hogy a házat is lakhatóbbá kellene tenni.) Szóval mostmár két gyerekkel a hónunk alatt tapossuk az utunkat - és még az éjszakai ébredésekkel együtt is nagyon élvezem...

Nincsenek barátaink. Már nagyon régen. Mindketten messziről jöttünk, magunk mögött hagytunk mindent és mindenkit. A régi barátok szétszéledtek, maradt az e-mail, és sokszor még az sem. Vannak üzleti partnereink, vannak kedves ismerősök, akadnak olyanok, akikkel minden nap találkozunk és jólesik beszélgetni néhány percet, de barátaink Világvégén, azok nincsenek.

Manna születésével kellemesen csalódtam a helyiekben - volt, aki levágta előttünk a füvet az utcán, mert én már nem vállaltam be a fűkaszát az utolsó napokban (tologatós verziónk meg nincsen, a férfinek meg úgy feldagadt a lábfeje, hogy mozdulni sem bírt), volt, aki lecserélte a defektes kerekemet, volt, aki főznivaló kukoricát hozott, meg dinnyét (mert tudta, hogy ekkora pocakkal csak nem álltunk neki idén a kertészkedésnek, na, de majd jövőre!), és igen, tőlük érkezett a paradicsom is. Nagyon örültem neki, egyrészt, mert imádom befőzni, másrészt, mert mindjárt megvolt a forrás, hogy honnan vásároljuk meg a többi télire való zöldséget is. Szép is, az ára is jó, és helyben is van.

Szóval, a nagy péntek esti borozgatások, meg a kerti partik elmaradnak nálunk....de azért jó tudni, hogy van kire számítani... és persze a viszonzás sem maradhat el..

még kócosan is....

Ej, már sokadjára fogalmazom, de valahogy csak nem lesz az igazi. 

Ha őszinte akarok lenni, hát, bizony nehezemre esik leülni a gép elé blogot írni. Az internet előtt töltött napi néhány percemben leginkább babakocsit keresek, vagy a levelezést nézem át (konkrétan: törlöm, ami felesleges, és elteszem későbbre, amit olvasni kell...hogy az olvasásig mikor jutok el, az bizony nagy kérdés...) - de mindenképpen mellőzhető lett az életemben a virtuális háló. Tekintve, hogy korábban óránként figyeltem a postaládát, és követtem a híreket, hát, ez bizony nagy változás. 

Ez alkalommal azonban nem a civilizációtól való elbujdosás miatt mellőzöm a netet, nem.....Régen éreztem már magam ennyire kiegyensúlyozottnak, és az életünket kereknek. Mondanám, hogy fura kétgyermekes anyukának lenni, de valójában gőzöm sincs, milyen volt eggyel. Annyira természetes, hogy már négyen vagyunk.

Manna mindjárt két hetes lesz. Istenem, repül az idő! Tudom  én, hogy nagyon elmaradtam a bejegyzésekkel....de biztosan elhiszitek, ha mondom, hogy egyetlen percre is nehezemre esik elszakadni a lányoktól. Meg persze az élet nem állhat meg: a ház, a kert, a mindennapi rutin továbbra is legyőzni váró harci feladat. Hatalmas segítség (és tudom, hogy a mai világban luxus), hogy apa itthon van - és most látom csak, milyen sokat jelent egy aprócska ember életében az első néhány perc. Hogy rögtön a születése után a karjaiba vehette, hogy hosszan simogathatta és beszélhetett hozzá...olyan kötelék alakult  ki közöttük, amin csak ámulok....és milyen jó lett volna, ha Málnus is átélheti ezt anno.

No igen, Málnus. Már, amikor a szülőszobán hatalmas vigyorral magyarázta, mennyire tetszik neki a picibaba (és a csecsemős nővérrel is közölte, hogy koszos maradt a baba lába), egészen biztosra vettem, hogy innentől kezdve sínen vagyunk. Imádja, óvja, rengeteget segít körülötte. Hihetetlen, mennyire 'nagy lett'. Egyetlen szívfájdalma, hogy nem gondolta, hogy ilyen sokáig fog tartani, hogy a kicsi megnőjön...mert már úgy játszana vele...

Persze, Mannát nem lehet nem szeretni. Kiegyensúlyozott, boldog, mosolygós kislány. Azzal engedtek haza a kórházból, hogy, itthon, ha egyszer végre elalszik, fel ne ébresszük, mert akkor folyamatosan eszik: két hét alatt harmincegynéhány dekát szedett magára...

Persze itthon sem állt meg az élet, ó dehogyis. Igyekszem visszacsöppenni a kis szappanos világomba, a bolt hónapok óta zárva, a megrendelések sorakoznak (ennek pedig örülni kell). És még nem is meséltem, hogy időközben hat kismalacunk is született..áááá...ezt majd máskor....lesz még rá alkalom.

It's a girl...

Hosszú bejegyzést terveztem. Áradozósat, szerethetőt, boldogot. Jövök majd részletekkel, és becs' szó, válaszolok minden kedves érdeklődő levélre is, de, talán megértitek: most még csak ennyire futja....

 Ő  a mi Mannánk. Nem ragozom, úgy ahogy van: tökéletes. És - biztosan nem kell mondanom - nagyon szeretjük..

Ó, áldott péntek: mikor tizenegytől egyig nyugodtan lehet durmolni a napsütésben - Lányka is csendben eljátszik egy szobával arrébb, ha meg mégis társaságra vágyna, apa mindenre kapható. Tényleg mindenre: ha kell, szerintem kézen állva kergetné körbe a házon, oroszlán hangokat üvöltve közben: nincs mese, a gyermek születése óta úgy tekergeti az ujja köré, ahogyan éppen kedve tartja. 

Ezer éve nem aludtam. Legalább is az éjszakák rettentő hosszúnak tűnnek - fogtam már a matracra (a férfi mindjárt neki is állt körbenézni a neten, milyet vásároljunk, mert a mostani ténylegesen nem elég kemény nekünk), okoltam a párnát, legutóbb pedig a két napja összeszedett fülgyulladást. Hogy konkrétan hogyan sikerült, azt nehéz lenne előadnom, úgy fest, ez a babavárás fülfájással teli: október óta a nyolc- vagy kilencediktől szenvedek, már magam sem tudom.

Cseresznyén élek Meg meggyen És kövezzetek meg: igen tudom, nem most kellene, de annyira imádok befőzni, hogy nem bírok magammal. Szépen sorakoznak a lekvárok, dzsemmek meg befőttek... Télen majd körbeugrálnak érte, ha most csóválják is a fejüket idehaza.

Csak ránéztem a naptárra - eredetileg azt akartam kiszámolni, mikor is várható a következő táppénz (az utolsó - egyáltalán van valaki ebben az országban, aki meg tud élni a fizetése felének a feléből, amíg küldik a másik felének a felét?! Katasztrófa, de tényleg.), és döbbenten bámultam, hogy mindjárt itt a nap. Az a nap. Ajaj. Első gondolatom, meg még a következő három is, az volt, hogy én bizony nem akarok szülni. Nem, nem. Nehéz már cipelni, nem is férek be mindenhova, aludni sem tudok, de jól van ez így. Apa is éppen taglalta nekem, hogyan férne be két matrac a kocsiba (két lehajtott hátsóüléssel) útban hazafele az Ikeából, mikor is rákérdeztem, a másik gyereket ugyan hova fogja ültetni, ha kettőt is lehajt?! Hát, ő is csak lesett. Tényleg. Időnként megfeledkezünk róla. Vagyis arról, hogy már ennyire itt az idő...

Időközben nyár lett. Megint. Hőség, szárazság, a szél is ritka. Az esőből már nagyon elég volt, de már látom magam előtt, ahogyan Málnám napokon belül elkezdi skandálni a 'menjünk strandra' kezdetű nótáját, és én már annyira nem akarom azt mondani neki, hogy most nem lehet.... Mert még sokáig nem lehet majd. Szegény kis buksi....

Nagyon elszaladt velünk az idő - tulajdonképpen csak kapkodom a fejemet, mikor számolom a hátralevő heteket (basszus, már csak három) - és egyfelől nagyon várom a végét: mert meglehetősen sztrájkol már mind a bal, mind a jobb oldalam alvásilag - másfelől meg annyi mindent kellene még csinálni.... És, ha abból indulok ki, hogy még semmit nem vásároltunk a babának, hááááát....

Lányka azóta is itthon van - bár most már kezd lázadni (nem, nem az oviért, hanem az eső ellen, mert abból aztán ténylegesen elég volt), és a koratavaszi nyár óta nem sokat láttunk még az idei jóidőből. A magam részéről egy hete a cseresznyefa alatt élek - semmi nem maradhat rajta, ami egy kicsit is sárgább mint a többi, már kerül is a pocakba (jaj, de nagyon kellett már!), de a férfi is megkapta az első meggyes pitéjét (magáévá is tette az egész tepsit - akkor is, ha tagadja).

Előttem egy nagy lakástakarítás - nem vagyok az a segítséget hívó típus, sőt, egyenesen kikérem magamnak a dolgot (és inkább szenvedek, mint hogy bárkit beengedjek portörölni meg porszívózni - bár, ahogy elnéztem, most az ablakmosás lesz az elsődleges)...

              Lányka itthon van a héten - amit én cseppet sem bánok. Igen: azért mert önző vagyok. Jól esik, hogy nincs nyavalygás, nincs hiszti, nincs kiabálás (nem, nem én szoktam kiabálni, hanem a gyermek), nincs vergődés, nincs agymenés és hasonlók. Én igazán elismerem, hogy sokat fejlődött, mióta közösségbe jár: látom a rajzait, hallom a hosszú verseket, dalokat - tudom, hogy néha (na jó: nagyon néha) táncolnak  és tornáznak, de egyszerűen mindezek mellett úgy érzem, a lányom elbutul odabent. A hülyeség az ragad, és ennek leginkább itthon isszuk a levét.

Mindeközben nekem is sokkal több energiám marad nap végére. Rájöttem, igazából abban fáradok ki, hogy reggel felkelek, keltem a gyermeket - lelket verek magamba, meg a gyermekbe - felöltözöm, és nyüsztetem őt is öltözködni - beleimádkozok  egy bögre tejet, meg aztán őt is az autóba, pedig tudom, hogy nem akar menni - elrohanok vele az oviba - gyors bevásárlás - futás haza főzni. Megint öltözés - megint autó - vissza a gyermekért alig picivel 11 után - és hazajön és kezdődik a nyavalygás, mert sem az energiáit nem kötötték le bent, de még csak a kedve sem jó:  megint halálra unta magát, amíg a szőnyegen ücsörgött, és műanyag állatokat tologatott. 

Na, ez a héten kimaradt: konkrétan madarat lehetne velem fogatni, mert nem fáradtam bele abba, hogy az egyetlen imádott lányommal veszekedjek, miközben csak szeretni szeretném, meg ölelgetni, meg beszélgetni, meg játszani, meg... Egy angyal megint... Csak már nem tudom, hogyan mondjam szépen a pedagógusoknak, hogy miért is nem akar oviba menni....

Esküszöm: bármit megfőzök. A férfi akármilyen receptet (vagy félreceptet/felvetést/emlékfoszlányt/névrészletet) dug az orrom alá, elkészítem. Finomra. Tökéletesre. Ujjnyalogatósra. 

Két mufurc volt, amivel nem tudtam mit kezdeni eddigi életünk során: az egyik a paprikás krumpli (a világ legegyszerűbbje, ugye...), a másik a borsófőzelék. Míg az előzővel egy jó éve kibékültem, és rájöttem a titkára, az utóbbit inkább nem készítettem. Mert hát sehogyse akart jó lenni. Finom volt. Jó volt az állaga. De helyenként mindig savanyú lett. Gőzöm nem volt, mitől. Aztán ma nekiveselkedtem, mert már annyira kívántam....és az nem lehet, hogy egy anyuka ne tudjon borsófőzeléket tenni az asztalra...

Jelentem: tökéletes lett. Már tudom, mi volt eddig a ludas...

A gyermek ma nagyon biztosra akart menni: 'Anya, képzeld, be van zárva az óvoda, és a kulcs is elveszett...'

Mostanában kicsit lassabban mennek a dolgok a konyhában - mindeközben pedig mégiscsak jó sorom van, mert a nagyonnemszeretem műveleteket Lányka örömmel végzi el helyettem. Teszem azt nagyon ügyesen paníroz (igaz időnként megunja, és inkább homok- azaz lisztvárat épít a tányérba, vagy tenyérlenyomatokat készít bele - a tanulság mindössze annyi, hogy egy kicsit hamarabb kell hozzáfogni a főzéshez, és akkor a játékra is futja az időből), és olyan türelmesen és alaposan pucolja a fokhagymát, hogy öröm nézni (na ná, hogy a következő disznóvágásnál befogjuk a munkasorba, két kilónál kevesebbel még úgysem sikerült soha megúsznom). Legújabb felfedezése egyébként pedig, hogy a fokhagymás tejföl nagyon finom.... na, ebben aztán egyet értünk...

Mikor még egészen biztosan hittem (hallgatván az orvosokra), hogy kislány lakik a pocakban, szépen alaposan megterveztem a szobát. Pontosabban a két leányzó szobáját, merthogy közöset kapnak - egy közös újat. Kiválogattam a megvásárolandó ruhadarabokat, cumikat és üvegeket - egyedül pelenka- és tápszerügyben kellett volna még nyomoznom (mert hát az ember készüljön fel mindenre, ne szombat éjszaka derüljön ki, hogy még éhes lenne...), és kész is. Sorakoztak a könyvjelzők a megrendelendő textileknél, a tapétánál, a festéknél.... Elkészültek nagyon helyes kis horgolmányok egy pihe-puha középszőnyegre - hogy a talpacskája senkinek se fázzon (nekem se), és, hogy színesítse még a gyerekbirodalmat. Láttam magam előtt a függönyt, az ágyneműt, a......

Aztán a múlt heti 'nem tudom megmondani, mert rosszul fekszik'-kijelentéssel mindez szertefoszlott. Mert hogyan is készülhetnék egy bűvös-bájos-pasztellszínes lányvilágra, mikor akár kisfiú is érkezhet közénk jövő hónapban....

A varrogatástól elment a kedvem, a festéstől is - talán még a kiságy átpingálására ráveszem magam, mert azt egyébként is fehérre terveztem....de hogy a többivel hogyan tovább.....

Idestova nyolc napja küzdök a gondolattal, hogy valahogyan azért mégiscsak kellene egy kuckó, ami elég lányos és felnőttes Málnámnak, illetőleg elég univerzális és az érkezés utáni első néhány napban személyre szabható a kisebbnek is. 

Végül a Tesco tette fel a pontot az i-re: a szerdai vásárolgatás során betértem a ruharészlegre is (Lánykának mindig nézek valamit, gondoltam, béküljünk az uniszex ruházat gondolatával is, mégiscsak muszáj lesz választani egy-két holmit), és megláttam azokat az apró, tenyerembe is férő ruhácskákat. Mint minden egyes alkalommal ilyenkor, most is az volt az első gondolatom, hogy 'basszus, akarok egy gyereket' - a következő meg, hogy 'hát nekem lesz is'....

Így aztán most okosítom magam - tervezek-ötletelek megint, mert telik az idő, és a nullánál tartok még mindig.... De legalább a porszívózásig eljutottam..

Óvodai ebéddel - meg itthoni csirkepaprikással - a hasában felvetettem, hogy majd délután muffinozunk, most előbb pakoljuk össze a szobáját, mert katasztrofikusan néz ki, és amíg kupi van, nem tudok porszívózni sem.

Ő annyit válaszolt, hogy inkább hozzam most a muffint, és feküdjünk be az ágyba mesét nézni.

Nem kellett kétszer mondania....

      'Ez a gyerek már most kihúzza a gyufát, pedig még meg sem született!' - zörrent fel a férfi, mikor vizsgálat után meséltem, hogy ugyan minden rendben van odabent,  de kezdjen el gondolkozni egy tuti fiúnéven is, mert könnyen megeshet, hogy szülésig most kukucskáltunk be hozzá utoljára. Na, igen - vagy nagyon szégyenlős (na, ezt nem hiszem), vagy tényleg azt a bizonyos gyufát húzogatja a pimaszságával....

Mindenesetre egy fokkal könnyebb: egy-két ruhát veszünk csak, valami uniszex színben, amiben haza tudjuk hozni a kórházból, illetve amit használni tud, amíg a maradékot meghozza a futárbácsi. Majd jól megnézek mindent előre a brendon és társaiban, és csak meg kell rendelni, ha hazaértünk....

Mindeközben a leányzó is alkot, mert, míg én a doktorbácsit faggattam a kisebbik hogylétéről, ők apával sétálni mentek a parkba: jópár szúnyogcsípéssel sikerült visszatérni, meg egy nagyobbacska hisztivel, amiért a többi gyerek ugrál, meg csúszdázik a strandon, én meg nem pakoltam neki fürdőruhát. Hát, tényleg nem - többek között azért sem, mert egyeltalán nem terveztük Gyulán tölteni a fél életünket. Persze a dúlás - fúlás közepette már szép-új-csinos-fellépős ruhát sem akart választani magának a boltban, hiába emlékeztettem, hogy ma  anyák-napi műsorban kell szerepelnie.... 

És meg kell, hogy mondjam: nagyon ügyes volt. Meg rettentő büszke, hogy eljött apa is, anya is, és mi is, hogy kibírta azt a fél órácskát..... (igaz, hogy félidőben már a cickó felett volt a vadiúj ruci, mert unta magát, meg a tűző napra tették őket, és hasonlók, de négy évesen talán még nincs mit takargatnia:))

                  Hét hónap fűtés után hirtelen nyár lett. Egyszerűen, gyorsan, nagyon melegen. A vadszilva és a barack kezdte, mostanra a cseresznyétől, meggytől illatozik kert, hogy ne is emlegessem az almát, körtét, ringlót, ribizlit, na meg az ezer tulipánt-nárciszt-csillagvirágot. És zeng az udvar a madaraktól, a fecskék is a garázsban csipognak....mindenki hazatalált. Még Mircsim is megkerült, pedig már nagyon aggódtam, hogy az egyetlen szeretgetett cicánk eltűnt. Érdekes: ahogy elment, a többi is (névnélküli vadóc vérmacskák, akik a kisujjadat is leharapnák, ha nem félnének még az érintésedtől is) elkezdett barátkozni. Rádöbbentek: itt akkor van jó élet, ha hagyják magukat szeretgetni, különben leshetik a finom falatokat. Így aztán dörgölőzik - bújik - dorombol az összes hasonszőrű (mindegyik fekete, ha sokáig nézem a pofácskájukat, már-már megkülönböztetni vélem őket egymástól).

Jó ilyenkor itt. Olyan nyugalmas és csendes (leszámítva a szomszéd hazalátogató családját, akik mindenáron az utcán reggeliznek (fogalmam sincs, miért, de ennek köszönhetően rendre elhalasztom a járdaközök kigazolását, pedig ráférne már nagyon), illetőleg a drága veje részeg ordítozását hallgatom minden este nyolckor, a fürdőkádban ülve - ami még hagyján, mert máshol szerencsére nem élvezzük a baritont, de bevált szokásként űzik a dudáljunk, ha elmegyünk, ha hazajövünk, meg a csak úgy-alapon is szokását, és ez már konkrétan idegesít. Bízom benne, hogy a hétvégével együtt ők is eltűnnek, és nem kell azon gondolkodnom, hogy szimplán fejbe vágjam, vagy kedvesen kérjem (bár az úgysem használ), hogy maradjon már csendben, mert nekem rendes gyerekem van, és bizony időben alszik minden este. Akkor is, ha neki ihatnéka van.

Jut eszembe: alkohol. Nem szoktam, tényleg szinte soha. Egy - két forró nyári estén egy pohárral a kedvenc koktélomból, de húsvét óta annyira vágyom egy finom alkoholkrémes csokoládéra.... Jaj nekem. Ráadásul a férfi kapott a locsolkodásért egy töltött csokinyulat - biztosan valami undorító nemcsokoládéból van, de csak kerülgetem nap nap után, és esküszöm, úgy beleharapnék....

Az oviban anyák napjára készülnek: már elcsíptem néhány sor verset (a hangsúlya tökéletes volt, a tartalma kivehető, de egyes helyeken erősen halandzsa :), hiába, ha Lányka nem ért egy szót, akkor átalakítja számára logikussá - így esett, hogy nálunk giziló van (a vizi- helyett, a kecskénk neve után szabadon), meg csokolági (az -ádét helyettesítve: hiába, a dajkanénit mégiscsak többször emlegetjük, és hasonlók), valamint táncolni is fognak - na, azt boldogan előadja apával, ha kérjük. Óvónéni is belátta, amit én már első percben tudtam: Málnám mellé a legdagibb (már elnézést) kislányt kell állítani, mert a száztíz kilós apukáját is majd felborítja a nagy forgások közepette..... Egyetlen bánatom, hogy már megint nem a gyerekek készítik az ajándékot a szülőknek, hanem óvónéni, pedig én valami keszekuszának is úgy tudnék örülni, ha a lányom művelné...

És ha már gyerekek, hát bizony telik az idő. Erősen piszkálgatom a férfit, hogy ugyan nyilatkozzon már a nevét illetően, de neki valahogy semmi nem tetszik. Többek között az sem, amit én javaslok, pedig már három listával álltam elő. Mindig kiválaszt egyet, hogy az egészen jó, aztán alszik rá egyet, és azt is kihúzzuk... Reméltem, hogy az apasági nyilatkozat majd sürgetően hat rá, és neve lesz a gyereknek, de mint kiderült, már nem kell előre megmondani a választott keresztnevet, csak a családiról kell nyilatkozni. Az meg egyértelműen nem az enyém lesz... 

Csupa egyes van mára: 11 hét a baba érkezéséig, 1 kiló elkönyvelhető hízás (vagy mínusz négy, ez csupán nézőpont kérdése), 1 olykor fájó fogacska, amit a világért sem vallanék be, mert rettegek a fogorvostól, főleg mióta tavaly olyan szépen megjártam vele. Egyezséget kötöttünk (vagy csak én kötöttem): a szülésig békén hagy, majd utána fájhat. 1 nagy ház, tele kosszal és kupival - azért szépen - lassan haladok a takarítással, csak a végére érve mindig kezdhetem elölről. Igen, én vagyok a lassú: két napja virágot ültetek (át), és harminc perc hajolgatás után már csak szuszogásra és ücsörgésre vagyok alkalmas. Málnám erre mondja, 'hogy sebaj, anya' - és tényleg.... legalább tudok róla, és időben elkezdek mindent, hogy be is fejezzem.

Már sokadjára gondolok a bolt bezárására - persze csak némi szüneteltetésről lenne szó - egy pár hónap csendről és nyugalomról (mert türelmetlenségben nagyon jó vagyok már), de ilyenkor valahogy mindig megindulnak a megrendelések, és én nem, nem tudok nemet mondani. (ezt is meg kellene tanulnom pedig) Már csak azért sem, mert most minden ebből érkező forintot a kicsinek teszek félre (egy jó kis babakocsira már össze is gyűlt - a szín kiválasztása még várat magára), illetőleg kalkulálnom kell azzal a ténnyel is, hogy a férfinek jövő héten szülinapja lesz (utána pár nappal ugyan nekem is, de hangsúlyozom: vele ellentétben én nem öregszem. sussz-passz.) És ugyan elég jó kis ajándékot néztem ki neki, de, mint kiderült (és miért is ne derült  volna), ő egészen másra vágyik igazából (dupla annyiért), én meg meggyőzhető vagyok. Mert még mindig jobb, ha örül, mint, ha olyasmit kap, aminek mégsem.

Ja, férfi: kiszabadult a természetbe. Nagyon lelkes, hogy ő mégiscsak kertelne idén: tele az egészet mindenfélével, és majd gondozza, meg szedi, én csak rakjam el, meg főzzek. Ami tök jó érzés, csak némileg el kell még magyarázni egy-két dolgot, mert az 'ő kimegy, és kicsapkodja a bodzákat az udvarban, amíg én Lánykával pihenek'-hozzáállásnak az orgonafám esett áldozatul. Az egyetlen, nagyon szeretgetett... Fájó lélekkel vettem tudomásul a dolgot, de legalább próbálkozik - igyekszem értékelni. 

Most meg futok túrót készíteni, mert Rozimra is rájött a tavasz, meg a tejelhetnék...ideje volt már.... 

Legyen szép hetetek...jó sok napocskával..

Szabadítsátok ki Willyt! és a karikák...

Igen, ezt néztük - a gyermekkel. Talán az utolsó fél órát - negyven percet láttuk belőle. Rátapadt a képernyőre. Meg sem szólalt. Én azért igyekeztem megmagyarázni neki a helyzetet, már jó előre elmeséltem, hogy semmi baja nem lesz bálnának, hazamegy az anyukájához, csak még előbb egy nagyot kell ugrania - és hasonlók: ha már egyszer hivatalos álláspont szerint Málnám még egy normálisabb rajzfilmhez is kicsi.... majd két év múlva már egyedül nézheti....

És lehetett valami a dologban, mert a film után kerek harminc percet sírdogált, hogy 'szegény cápa, nagyon sírt, mert nem tudott hazamenni az anyukájához'. Még ma is emlegeti.... Drága kis buksi...

A hét tanulságai

Jutott bőven a hétre, íme néhány fontosabb...

-az orvosnál sem vagy biztonságban. Ha hétfőn másfél órát ücsörögsz a táppénzes papírra várva a fűtetlen teremben ( a közmunkásoknak nem sikerült még langyosat sem csinálni tizenegyre... no comment....), akkor jó eséllyel nyugtázhatod, hogy szerdán már hangod sem lesz. És még mielőtt azt hinnéd, hogy 'csak megfáztál', kiderül, hogy került a dologba némi vírus is (na ná, sokan ücsörögnek még ott...) - aminek a következményeit a férfi még a hétvégén is szenvedi.

-ha hét elején puccosra nyaltad az egész házat - mondván, később már csak porszívózni kell, akkor nagyot tévedsz. Szombaton igencsak kezdheted elölről az egészet.

-mikor tíz perc után még mindig meg vagy győződve róla, hogy ez a sajtos pogácsa az életben nem fogja felvenni a receptben előírt lisztet, na akkor kell még egyszer jól nekiveselkedni. Már csak még egyszer ennyi, és meggyőződhetsz róla, hogy de. Csak nem írták oda, hogy előtte egy héttel érdemes gyúrni (az izmaidat).

-ha már minden tiszta és ragyog újból, a gyermek elő fog állni a tojásfestés ötletével. És nem, akkor sem mondasz nemet, ha már nagyon elég volt.

-végezetül pedig az időjárás-jelentésben gyakrabban tévednek, mint, hogy igazuk lenne - így lett nekünk napsütéses húsvétunk. Virágillattal (meg belvízzel, de az más kérdés).

-ja, még valami. Csodák pedig vannak. Pont akkor, amikor nagyon kellenek.

           Nagy volt az öröm, hogy 'csengetett' a postás, a dobozon pedig az ő neve állt. Nagybetűkkel. Nézte, forgatta, bontotta - inkább tépte... 

Időről - időre meg szokott lepni valamivel. És persze nem csak az ajándéknak örülök, hanem még inkább a gesztusnak, hogy eszébe jutottunk. Hogy gondolt ránk. Hogy így ismeretlenül is felköszönti Málnámat a névnapján. És, hogy nem feledkezik meg arról, hogy ennek az apró kislánynak bizony még fontos a húsvét.

Anditól jött a csomag, benne ezer kinccsel - Málnus azt sem tudta, melyikkel kezdje. Mindent ki kellett próbálni, megnézni, elolvasni, na meg persze megkóstolni...

Elsőként a tojás került sorra - hogy őszinte legyek, ilyet még nem is láttam felénk: egy rózsaszínnel alapozott tojáson egy nagyon szép virág, mellette gyermekkézbe illő ecset és vízfesték - na ná, hogy rögtön ki kellett festeni....

Aztán előkerültek a csomagból a csokik (hm-hm.... bevallom, hogy apa lenyúlta az egészmogyorós Tibit, mindjárt mondta, hogy ilyet vehetnék én is, mert nagyon finom..) - és persze, tudtam én, hogy csupaszív lányom van, de azért mégis meglepődtem, mikor egyszercsak a kezembe csúsztatott nekem is egyet a Kinderből....

A csajos csillámos ceruzákhoz mindjárt kifestőt kellett nyomtatnom: szigorúan unikornist, és kivételesen nagy becsben tartja őket, mert máskor egy nap alatt szőrén - szálán eltűnnek.... 

Aztán lapult még a csomagolásban egy számolós könyv: csudajó találmány, mert annyira szép és gazdag képei vannak, hogy minden egyes nézegetésnél találtunk benne valami újdonságot - hol egy kisegeret, hol egy piros traktort.... És elhihetitek, ha mondom, hogy eddig legalább hússzor meg kellett nézni, és számolni, és be nem áll a szája....csak sorolja, hogy mennyi minden..... Nekem külön tetszik, hogy keménylapos könyv - nem csak, mert tartósabb, hanem, mert annyira olyan érzés, mint anno gyerekkoromban....

Andi mindazonáltal sokat dolgozott ám Lányka kedvéért, míg elkészítette neki ezt a farmertáskát - én biztos órákat ültem volna felette, mire kitalálom, hogyan legyen benne bélés.... Mindenféle szempontból pont méret: nem csak a gyermeknek, de az édességnek is - aminek azóta hűlt helye.... majd a húsvéti tojásokat belegyűjtjük.

Szóval, ezer hála, Andi - nagy örömet okoztál a lányomnak.....én meg az ilyesmit nem szoktam elfelejteni...

               Nagyon eljárt az idő velünk - nem, nem felettünk, bőven akadt tennivaló, csak sokminden más mellett meg elsiklottunk. Most látom csak, mennyit változtak a dolgok körülöttünk: teszem azt, a kicsivel egészen jó kis szimbiózist sikerült kialakítanunk - már nem bújik be mélyen a barlangjába, ha megsimogatom mocorgás közben, sőt, egyenesen játékot űz anya kezének lerugdosásából. Ha törik, ha szakad, fürdéskor mindig előkerül - vagy nagyon szereti, ha locsolom rá a meleg vizet, vagy nagyon nem - ezt még nem sikerült eldöntenem. A hajnal háromban és hatban is egészen biztos lehetek: egyetlen napot sem hagyott még ki.. Belepillantva a naptáramba sajnálattal nyugtáztam, hogy a következő ultrahangig még hat hetet kell várnom: bőven több, mint amennyit szeretnék, már csak azért is, mert már nagyon jól esne, ha valaki kibökné, hogy igen: tutira lányunk lesz. Vagy fiunk. Mindegy, csak úgy nézegetném már... Jut eszembe, fiúnevünk már van (merthogy úgyis be kell majd diktálni egyet, együttélőknél ez így működik...): apa azt mondta, azzal könnyebben dobálózik, mert biztos benne, hogy leányzó lesz....

Mindeközben Málnus is rengeteget okosodott: önként és dalolva beleegyezett, hogy a kistesó a szobájába költözzön, még azt is feljaánlotta, hogy segít majd fürdetni (bár hozzátette, hogy néha majd beül a babakocsiba... jaj, babakocsi: az előzetes félelmeimmel szemben sikerült egészen jó áron találni egy szimpatikus modellt - a színén még vacillálok egy kicsit:)

Az óvoda telitalálat mostanában, bár Jancsikát továbbra is minden este megsiratja, Tibicivel örök párost alkotnak, és bőven kimozogja magát napközben (ez külön hasznos nekem). Meg festi a tojásokat...ha sikerül majd egy kicsit jobb időt kicsikarni tavaszanyóból, akkor hozok fotót is, mert ezek a bentkészültek elég tragikusak mostanában...

És még mielőtt elfelejteném: holnap névnapja van az egyelőre egyszemnek, és nagyon örül, hogy mennyi mindennel láthatja vendégül az éneklő kispajtásokat... Már ha nem lesz addig beteg, mert ahogy elnézem, éppencsak tudja még titkolni a tüsszögést-orrfolyást-köhögést....nagyon jöhetne a tavasz...

A biztonság kedvéért gyorsan megittam egy nagy bögre kakaót, mielőtt kibontottam a cukorterhelés eredményét tartalmazó borítékot - nehogy még a végén eltiltsanak tőle. Meg utána még egyet...édességmegvonás nem fenyeget.....

útszéli szösszenet

           Világvége és a legközelebbi városnaknemnevezhető között nagyjából félúton van egy tanya: rengeteg jószággal a tehéntől a csirkéig - időnként kiteszik a 'malac van eladó' táblát. A kismalacaik egyébként az út szélén szoktak dúrni - olykor az úton, mikor-hogy, és kivételesen sikerült akkor érkezni, mikor az 'ember' éppen hajtotta ki a bocikat legelni. 

-Jó napot kívánok! Vietnámi malacokat árul?

-Hát, már el vannak fajulva. (na,  most nem jutottam közelebb sokkal)

-És mennyiért adja őket?

- (fél perc gondolkodási idő, tekergeti a fejét) Kisebb kellene, vagy nagyobb?

-Kisebb.

-(még fél perc. Próbálom szuggerálni, hátha gyorsabban haladunk, de nehéz interjúalany.) Hát, ezek már jó süldők. (azt a mindenségit-gondolom magamban. Feljegyezni: legközelebb súlyt kérdezünk, mert az elfajult disznó süldője lehet 25 kiló, meg 40 is.) Osztán mikor akarják vinni? (már mondanám, hogy akár, most rögtön, csak még mindig nem tudom az árát, mikor hozzáfűzi) Mert előbb akkor még be kell zárni őket. (szóval annyira vadak, hogy, esélytelen elkapni őket...gyanús, hogy itt nem veszünk semmit)

-De mennyiért adja?

-De csak kan van, nem baj?!

-Nekünk koca kell. (a férfi az anyósülésen már tekergeti a nyakát, nem nagyon bírja idegekkel a hatásszüneteket)

-No, akkor jöjjenek be, aztán meg tudják nézni. ('innye, ezek szerint van koca is, aminek az árát még mindig nem tudjuk, szerintem csak kitette a táblát, és elfelejtette eldönteni, hogy mennyiért is kívánja adni őket. Megjegyzem, a mi autónk erősen terepre tervezett, de elnézve a házig vezető utat két métert sem jutottunk volna beljebb - az ő gumicsizmája is térdig sáros, én maximum a kis piros bőrtáskámmal meg a bokavillantó cipőmmel tudok becaflatni-alapon maradunk a legközelebben. A kinti tíz perc beszélgetésből kiindulva bent legalább még fél óra...)

       Számbavettük ma a férfival a kertet - szinte az egészből legelő lesz idén az állatoknak: egy nagyon pici zöldséges részt hagyunk meg az almás tövében. A legszükségesebbeket, vagy mondhatnám úgy is: a legkevésbé idő- és energiaigényeseket.... Hiába, ez a nyár másról fog szólni...

Nekiláttam  kigazolni az egyik kis virágoskertemet: a szépen - lassan tökéletes kifejezés rá. Valahogy úgy haladtam vele, mint anno dédi a kiskertjével: itt is leültem a kiskapával a kezemben, meg ott is a járdaszegélyre. Kinyújtottam a lábam, meg behúztam, jobbra dőltem,  meg balra nyújtózkodtam, hátha úgy könnyebb.... Mindenesetre a meleg napocska jól esett, akkor is, ha az a néhány négyzetméter számottevőnek igencsak nem nevezhető....

Egy pohár langyos cukros vízzel kezdeni a napot - no, ez aztán nem tréfadolog. És én olyan boldog voltam, mikor a nénike mondta, hogy akkor most ad egy pohár hideg vizet is...egészen, amíg meg nem láttam, hogy az is cukros... fúúú.... azért ez sokkal rosszabb volt, mint emlékeimben...

-Dolgozzatok legények, holnap lesz a vásár. Kifizetlek benneteket, ha eljön a császár. Repül a.... repül a... pipi.
-Nem, anya. A pipi az nem repül.
-És a madárka?
-A madárka, az igen... 

Igen, nálunk is esik. Tegnap kaptunk vagy tizenöt centi esőt - nem, nem literben, hanem szigorúan méterben -   egész nap mintha dézsából öntötték volna... Erre reggelre itt volt a hó. Az udvarban, az utcán, a kertben, meg március közepén.... Különösebben nem tud zavarni most - éppen csak azért nem,  mert időben bevásároltunk, a kocsit megtankoltuk, mostmár akármilyen ítéletidő jöhet... duruzsol a tűz (no, csak a kazánban - szerencsére csak a melegét érezzük), mindenkinek tele a hasa, és ezek ketten dőlnek a nevetéstől a bábelőadás közben... Engem meg elkapott a fészekrakás, és csak nézelődök - tervezgetek - gondolkodom.... mi tagadás, eltelt ám az idő...

Végre elmondhatom magamról, hogy  táppénzen vagyok: nem csak fizikálisan, hanem anyagi értelemben is. Mindenesetre jól esett, hogy a január legeleje óta tartó pihengetésemet honorálták is: így, március közepén. Pedig már éppen zargatni akartam volna a Fővárost, hogy ugyan mégis mikor.... Mert hát ugye nem elég az embernek, hogy nem tud dolgozni, és a fizetése felét kapja akkor, amikor a leginkább szükség van minden forintra - elvégre eggyel több éhes szájat (meg nagyon gyorsan növekvő talpacskákat) kell hamarosan ellátni mindenfélével... Értem én, hogy számolgatni kell, meg bizonygatni, meg....de tényleg lehetnének kicsit együttműködőbbek....

Törökülés a szőnyegen: kirakózunk. Lányka ráun, az ölembe kuporodik. Fészkelődik, mert már alig fér el benne - a kicsinek sem kell ám több: megfeszíti magát, löki vissza a másikat. Ez utóbbi beveti a könyökét, a másik a nemistudommijét, én meg középen maradok. Gyanítom, később is így lesz ez...

Olyan jó látni, ahogy szépen lassan helyreáll a rend a kis lelkében. Megint minden a régi kerékvágásban. Napi négy óra játék a cimborákkal: újra együtt a banda: Jancsika, Tibici és a lányom elválaszthatatlanok (jaj, nekem!) - vagyis, azok voltak. Jancsika sajnos elkerül tőlünk: anyukája néhány hete lemondott róla (még időben, ugye?!), a rokonok, akik befogadták, pedig megunták a félre- vagy sokkal inkább a nemneveltségét. Így aztán költöznie kell - innen messzire...csak remélem, hogy sikerül neki való családot találni...

Nagyon belehúztunk a húsvétolásba is: Málnus imádja ezeket az ünnepeket - bár valószínűleg semminemű fogalma nincs arról, miért is tartjuk őket (majd eljön annak is az ideje...most bőven elég, hogy élvezi a gyermekkort) - én meg aztán igyekszem mindent megtenni, hogy teljes legyen az öröm - ha már a farsangból úgyis kimaradt. 

Az, hogy a kifújt tojásokból a férfi katalán krémre vágyott, már csak hab a tortán.... szóval sárgáját és fehérjét különválasztva tojástfújni már nagyon tudok.... 

A tavaszi záporoknak  köszönhetően pedig minden zöldell, és lassan nyírni lehetne a füvet: ébredezik...bizony, hogy igen... 

Hogy a tavasz a nyakunkon van, az nem vitás. Remélem, ott is marad, és a beígért hetedhétországra szóló havazás csak kamu. Vagy legalább is félreértés. Mindenesetre ideje volt alkotni valami szívmelengetőt bentre is - lassan úgyis jöhet a húsvéti dekor. Sajnos, kicsit későn döbbentem rá, hogy idén meglehetősen korán érkezik a nyuszi meg a piros tojások - így aztán már nem lesz elég időm, hogy Lányka minden kispajtását nyuszkószappannal lepjük meg. Az ünnep csaknem egybeesik Málnám névnapjával, így, ha mással nem, hát sütivel mindenképpen elő kell rukkolnom...

            Az, hogy éppen akkor érkezik a telefonos megrendelés, mikor tojásért kutatok a fészekben - mindeközben Böbe és Guba ezerrel skandálja, hogy éhesek: nem, nem éheztetjük őket. Konkrétan egész nap tudnának enni, és végre valaki, akire nem tukmálni kell a savót, hanem az utolsó cseppet is kinyalják a vályúból. A kedves vonaltúlsóvégi hangjában hatalmas döbbenet, pont mint nálam az 'apám! hova kerültem?!', majd gyors összegzés, mindenféle kérdezés és magyarázkodás nélkül. Villámpostát ígérek, mielőtt még földművesnek könyvelne el - na jó, ez csak nézőpont kérdése.... - és hatalmas kacagás (részemről) a piros gomb megnyomásakor. Szóval, ez valószínűleg egyre gyakoribb lesz az életemben - tekintve, hogy az első kárálásra baromi gyorsan meg kell indulni a pipik közé, napjában többször gumicsizmát húzva, olykor öt perc különbséggel az előzőhöz képest, mielőtt még malackáék felfedeznék, hogy ezt ők is szeretik. Mert bőven elég, hogy Gizi rádöbbent, hogy a szalmaszálak olykor egyéb finomságokat is rejtenek. Szóval vannak ilyenek felénk, nem kell ám meglepődni. 

Eddig is tudtam, hogy nagyon szereti a kéket. Mindig ezt a színt választja magának (na jó: szigorúan csak a lányos kékeket mutatom neki, mert hát azért mégiscsak): így aztán övé itthon a kék törölköző, bármi, amit a kék bögréből/pohárból szeretnék megenni/inni (rendszerint müzli tejjel), a kék zacskós ropi (nem, a piros nem kell,de a kéket mindig megeszi - még, ha nem is éhes), a kék tollak.... még az autónk is az övé (én meg azt hittem, hogy én kaptam...)

Na, de hogy odáig merészkedünk, hogy a (vadiúj még használatlan) WC kefe is az övé - ebből következően mindenfelé kell hurcolni a házban, takarítani, vakargatni vele, mert hát a funkcióját azért nehéz elvéteni - azt azért álmaimban sem gondoltam volna. Így történt, hogy maradt a régi kefe a mosdóban - egy másik meg a házban flangál (jaj, csak addig ne jöjjenek vendégek, amíg megszerzem tőle, és eldugom valahova!) 

Számolgatom a márciusi kiadásokat: aszongya', hogy víz, villany, biztosítás, T-home, óvodai étkezés.... 

Ez utóbbi nem lesz sok: egész hónapban négy napot volt oviban. Nem azért nem megy, mert annyit betegeskedik, hanem mert mihelyst egy napra is elviszem, hazahoz egy újabb bacit. Folyamatosan köhögnek, prüszkölnek, folyik az orruk odabent. És akkor inkább legyen itthon egészséges két hétig, mint folyamatosan beteg ő is - én is. Komolyan nem értem azokat a szülőket, akik mindenáron betegen is közösségbe viszik a csemetét....ja, hogy erre jó az ingyen étkezés... 

Vettem ma a gyermeknek egy doboz töltött puszedlit, merthogy mennyire szereti. Azután rádöbbentem, hogy jobb lesz arrébb rakni, mert én még jobban szeretem, és lehet, ennyire azért nem kellene.... (persze, akár foghatnám a kisebbikre is...biztosan állítom, hogy nagyon szereti ő is...)

helyzetjelentés

Mondhatnátok, hogy nem sikerült egyenesen haladni a rotakapával... vagy túl sok a vakond a kertben.... pedig nem  is...

Ez a két ördögfióka a ludas: teljes erőbedobással dolgoznak egész nap, hogy végezzenek az aznapra betervezettel... Egyelőre csak előről és hátulról tudjuk őket megkülönböztetni....szóval a felső képen Guba, az alsón pedig Böbe műveli a földet - nyakig sárosan...

Nagyon édesek, és már most látom, hogy súlyos problémáink lesznek, ha egyszer elfogy a szabad terület...

               Ez a babavárósdi már jóideje téma idehaza - időnként azonban jegeljük, mikor úgy érzem, Lányka nem bírja tovább hallgatni, hogy kistestvére lesz. Nem hibáztatom, sőt, abszolúte megértem, hogy a háta közepére sem kívánja, hogy osztozkodnia kelljen bármin is, miközben eddig minden csak az övé volt (a dolgomat pedig cseppet sem könnyíti meg, hogy lépten-nyomon  síró, visító, anyukával hevesen ellenkező apróságokkal találkozunk). Persze igyekszem mégiscsak rendet tenni a lelkében, hogy ő ne tizennyolc éves koráig gyűlölje egyszem húgát, lehetőleg békében teljenek mindennapjaink az első perctől fogva.

Nos, a tényt kezdi elfogadni (sőt, vásárolni egyenesen szeretne már neki - ó, ha én elmesélem, milyen baromi hosszú listám van már most...) - legalábbis a rajzokon már rendre helyet kap a picibaba is a pocakomban.... 

hát, ez lennék én - nem, a valóságban nekem sincs ennyi lábam, a hajam pedig lényegesen több... de a virágos fülbevaló stimmel...:)

           Hát hogy is akarhatok én olvasókat, ha nem írok egy szót sem?! Mentségemre szóljon: nyavalygós, panaszkodós, igazság(osság)keresgélős bejegyzésekkel senkit nem akartam traktálni - másmilyenre pedig nem nagyon futotta volna az elmúlt hetekben. 

Jól vagyunk, mindannyian. Három hét betegeskedés (na jó: leginkább csak én voltam beteg, Málnust szimplán nem engedtem vissza az oviba, nehogy még valami bacit haza hozzon a beszerzettek mellé) után megint visszaállt az élet a rendes kerékvágásba... Sőt, csak hogy ne unatkozzunk még gyarapodtunk is: két ördögfióka fekete gyermekmalaccal - akik egyébként zabálnivalóak, és remélem, egyszer hallgatni fognak a Böbe meg a Guba névre... egyelőre csak én skandálom, ők meg lesnek rám nagyokat...

A szappanosbolt is megnyitott (végre megint) - a hosszú szünet ritkán jó-alapon teljes gőzzel vágtam ismét a munkába. Ja, munka....volt idő, mikor azt hittem, hogy a táppénz alatt majd annyi mindenre lesz időm...azt hiszem, itt is helytálló a 'tévedni emberi dolog'...

Egyébiránt pedig a kisebbik is növekszik (vele együtt én is-legalább is a kedvenc pulcsim csaknem szorít, és kétlem, hogy a mosásban ment volna össze) - ellenben a gyerekszoba továbbra is tabu a lányom szerint, így erősen gondolkozunk a ház átrendezésén. Na, nehogy olyan egyszerű legyen az élet...

Szóval várjatok, mert jövök.

A tegnapi havazást pedig kikérem magamnak. 

van az úgy, hogy semmi nem megy.... (többek között a bloggerem sem, de ez a legkisebb problémám jelenleg.) ugye, lesz ez jobb is?!

Életem legrövidebb négy éve volt az utóbbi. Fogalmam sincs, mikor, hogyan telt el. Még elevenen él bennem az első rácsodálkozása a mézédes barackra, a görbülő szája, mert nem vettem meg a sokadik játékautót is, a csillogó tekintete, ahogyan a karácsonyi díszeket szemügyre vette - nem egészen egyévesen. Vártam, figyeltem, csak hallani akartam, hogy felsír. A legszebb hang volt. A mi nagy örök szerelmünk első pillanata... 

És hogy mi történt több mint ezer nap alatt?! Gőzöm sincs. Elszaladt, sok-sok emléket hagyva maga után.

Kicsit bánom, hogy már nem sokáig lesz giziló és zotni. Autó helyett kocska, Máté helyett meg muffin. Nem lesz kacsaláb a cipő, és az anyai ölelést is kinövi egyszer. 

Már  felmászik egyedül a játszóház tetejére, és számolja a birkákat az ujjain. Megtanul minden mondókát, és hamarabb kirakja a puzzle-t, mint mi apával ketten. 

Olyan nagy lett. És olyan okos. Annyira talpraesett. Ő készen áll rá, nekem meg nem szóltak, hogy ilyen hamar felnő. Mert ha ez a négy így elszelelt, a következő tizennégy sem fog sokkal tovább tartani.....

Isten éltessen hát drága kicsi lányom - nagyon boldog negyedik szülinapot neked! 

Köszönöm, hogy ilyen türelmes voltál a csetlő-botló szüleidhez, megértő, ha néha sok a dolgunk, és próbababája azoknak az akadályonak, amiket a testvéreddel már sokkal könnyebben fogunk venni. És köszönöm a reggeli puszikat, meg a nyakbacsimpaszkodást. És egészen biztos lehetsz benne, hogy téged szeretünk a világon a legjobban... 

Üldögélek a nappaliban, sárgacsekkek, toll, papír, számológép társaságában. Igen, mindent felírok, pontos könyvelést vezetek: mikor, mit, miből...különben elfelejtem. És annak ugye nem szokott jó vége lenni. Róvom a súlyos számokat....van mit. A gyermek nagy szemekkel lesi, mi készül itt. Egyszer csak becsukom a könyvet, leteszem a tollat.

-Na, kész vagy anya?
-Igen, kész.
-Jól van. Ügyes voltál.

megint zöldültünk

No, megérkezett a tavalyi éves áram-elszámolásunk. Jó-jó, fizetni rosszul esik: ennek ellenére nagyon örültünk neki. A fene se gondolta, hogy az előző évi száznegyvenezres megtakarítást egy újabb százassal tudjuk megtoldani... (igen, ez is mutatja, hogy korábban micsoda pazarló életmódra voltunk kárhoztatva)

Mindjárt kiderült, hogy az új bojler visszahozta az ára felét, a mosógép úgyszint. Pedig én aztán minden este mosok-szárítok, két és félszer annyi ideig megy, mint az előző, ezeréves. Mégis ennyi a megtakarítás.. Aztamindenségit.... Említettem is gyorsan a férfinak, hogy a sütőm még nem egy mai darab :)

Azért a levél végére odaírhatták volna, hogy gratulálnak, vagy valami...persze nyilván ők kevésbé boldogok...

Egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy estefelé már elől megy a hasam, utána battyogok én. Jót mosolyogtam rajta, mert korábban egyáltalán nem lógott be a képbe a pocak, most meg határozottan sokat kitakar a látótérből. És akkor még azt nem is említettem, hogy időnként apának kell felhúznia a szőnyegről kirakózás után...

Lányka is sokat nőtt már megint: igen, centiben mérve is. Reggel kiadja magának a 'pakolj össze'-utasítást, szépen puccba vágja a szobáját még ovi előtt. Meg is dícsértük alaposan. Külön öröm, hogy mindig kikapcsolja a tévét, ha már nem nézi, és a villanykapcsolót is előszeretettel nyomkodja, ha nincs szükség világításra. Hát, ilyen nagyok vagyunk már...

Mindezeken túl pedig kidugta a buksiját a jácint, a harang- és a csillagvirág is.... csak remélni tudom, hogy nem túl korán... 

Szóval telik az idő - és egyre több mindent kellene belesűríteni a napokba, hogy egyszer majd azt mondhassam: mindennel végeztem. Nem mostanában lesz....

A tegnapi nagyrendrakás következményeiből tanulva mára csak konyhai fakanalas egyhelybenálldogálást vállalok.

otthon, édes otthon

Mióta hazajött ki sem mozdul a szobájából... máskor nem lehet kirakni az irodából, órákat ül a laptop előtt, vagy rajzol, vagy bármit, csak ott csünghessen. 

Most nézi a mesét a tévéjén, tetszik neki, hogy új helyre került a kanapé, hogy minden felesleges jószág kikerült az ágyából, és megint lehet ugrálni rajta, percek kérdése, és rájön, hogy ismét be lehet férni a játszóházba, meg, hogy van egy csomag vadiúj gyurmája is.

Csak megérte fél napot hajolgatni a szobájában, hogy minden a helyére kerüljön ismét....

Tegnap kaptunk 10ésfél kiló metélt tésztát...Köszönöm ha megosztod az ötletedet, hogy mit lehetne főzni (sütni) belőle.... kb. 3centi hosszú és fél centi széles darabkák.... ilyen tésztát mi nem szoktunk használni, úgyhogy a tanácstalanság nem elég jó szó... :)

-Hé, buksi, ez kacsaláb! - mutatom Gyermeknek az oviban a váltócipőit, mikor ebéd után érte mentem.
Gondolkodik kicsit,  majd keresztbe teszi lábait: - Nézd, anya, pont jó!

Kövezzetek meg, de nálam már tavasz van. Ízig - vérig - nyakig tavasz. Jó, jó...itt is plusz hármat mutat a hőmérő, a napocska sem süt.... na de: minden reggel félnyolckor dalolni kezd a nyárfa tetején az a nemtudommianeve kismadár: olyan hangosan, olyan szépen, hogy nem lehet búskomoran tovább menni. Meg kell állni , és hallgatni - csak legalább egy fél percig, ha már egyszer annyira mondja. 

A konyhában megint elég jó idő van ahhoz, hogy kelt tészta készülhessen - nem, nálunk valahogy az élesztő nem bírja a telet..., és ismét csepeg a túró a pulton. A hideg földből a hóvirágok is kidugták a fehér kis szirmaikat, esküszöm: délután lehúzom a leveleket a medvehagymáról is: hátha. 

A pipik újra tojnak (nagyon rendesek, pedig papírforma szerint már egy éve nem kellene nekik...), Rozim sem tiltakozik különösebben, ha gyakrabban próbálok tejet csiholni a tőgyéből. 

Az aprócska baba sem annyira apró már: éppen a tenyerembe tudom fogni a pocak alján esténként - még egy pár hét, és azt is kinövi. Szóval ez a plusz három már tavaszi plusz három. Egészbiztos. 

Ráadásul van ám nekem egy tündérdrága nagylányom. Aki szó szerint óvónéni kedvence. Mert őt úgy lehet szeretgetni, annyira élvezi, ha együtt játszanak vele (nem baj, ha csak ülsz és meg sem szólalsz, csak legyél ott), és nagyon vágyik rá, hogy megmutathassa, hogy megdícsérd..... Mert persze itthon ezt szokta meg. 

Aki már szó szerint nagy: egészen tegnap óta. Amikor is egy nála (korban és méretben is jóval) apróbb kislány került az óvodába. Egy (túlságosan) elkényeztetett, hisztis, állandóan nyafogó kislány, akit óvónéninek igencsak gardíroznia kell, hogy valahogyan túl éljék tizenhármasban a délelőttöket - így aztán az én lányom kiesett a pixisből: mostantól Lili ül óvónéni ölében, Lilit kell noszogatni, szeretgetni, minekutána - vagy inkább közben - az én lányom hirtelen akkorát 'nőtt'. 

Annyival ügyesebb lett, és magabiztosabb, és türelmesebb, és nagylányosabb. Meg is dícsértük nagyon. 

Ma reggel mindenféle nógatás nélkül felkapcsolta a szobájában a villanyt az ébresztő első csippanására, és nem kellett többször elmondani, hogy kapcsolja ki a lovacskás játékot, mert oviba megyünk. És önként és dalolva belátta, hogy nem bírom már cipelni - ellenben van két jó kis lábacskája, amik kiválóan alkalmasak sétára. 

Szóval nagyot nőttünk. Én meg nagyon büszke vagyok ám rá. (nem utolsó sorban pedig kezd elmúlni az a kételyem, hogy katasztrofikus nyár elé nézünk, mert talán a továbbra is fenntartott ellenkezésével szemben már nem is lesz akkora tragédia Málnámnak, ha hazahozzuk azt a picibabát...)

Most megint lehet délutánidőben édeskettesben űzni az illatosgyurma nyújtását - faragását - formázását: hol kígyóvá, hol fagyivá, de nincs kizárva a kismackó, a kifli, a mézeskalácsember, de még a kutyacsont se.

Lehet kirakózni - nem, negyvenedjére sem unja meg, de szigorúan együtt a jó, egyedül inkább hozzá sem fog. És, ha már egyszer leülök, akkor az eget rakjam, a bocit meg a malackát majd ő.

Lehet továbbra is reklamálni, hogy 'ej, Sz. Málna, legyél olyan kedves elpakolni magad után!', míg ő leráz egy 'adok egy puszit, anyával...'

Lehet tojást keresni a szalmában - ma éppen nem, mert a tyúkok hóesésben lázadnak, és nem hajlandóak tojni, de hátha majd holnap megint...

Lehet gyermeket befogva magasfényű bútorokat tisztára és csíkmentesre törölg(t)etni.

Lehet napi hat órában mesét nézni/hallgatni - fejforgatástól függően.

Lehet nagyon csodálkozni, hogy atyaég már megint nőtt!

Lehet jól megszeretgetni, és mosolyogva hallgatni, mennyi minden folyik ebben az obidában.

Lehet nagyon örülni, hogy ilyen szép/okos/csinos/egészséges, és annak is, hogy a miénk.

Hát ilyen ez a táppénz. Még egy pár hónapig lehet sokmindent.

Azt mondta reggel a rádióban a horoszkóp (amiben egyébként nem hiszek, de, ha már egyszer mondta, meghallgattam), hogy ma egy súlyos hibát fogok elkövetni, amit nagyon megbánok. No, hát szám szerint öt volt belőle, melyikre gondolhatott?!

Volt idő, mikor én voltam neki az atyaúristen. Az egyetlen. Akinek a szava szent és sérthetetlen. Akiben feltétel nélkül bízott. Akit mindenkinél jobban szeretett.
Aztán cseperedett, és apa került a középpontba. Mert vele olyan jókat lehet játszani. Hangoskodni. Rosszalkodni. Anyát szívrohamba kergetni. Napjában többször.
Óvodába került, és az első két - három döcögősebb nap után már nagyon szerette óvónénit. Az én szívem meg újra csak összetört, mert megint hátrébb kerültem a ranglistáján.

Ma megint nehezen indult a nap. Megint csendben, megint gyermek nélkül. Ketten maradtunk a férfival.
Ő is zokon vette csaknem egy hónap kihagyás után, mikor befordultam az ovi elé.
Én is szívesen mondtam volna, hogy szaladjon vissza a kocsihoz. Lépjünk meg. Biztos kapható lett volna rá.

Helyette küzdöttünk kicsit a könnyekkel. Drága pici buksi... jövőhéten majd azért szorul össze a szívem, mert megint óvónénit fogja a legjobban szeretni....

           Nem, nem lustálkodtam el eddig az időt - ezerrel pörögnek a tekervények, jönnek az újító gondolatok, az ötletek, a tervek kettőezer-tizenháromra is. A kezeim is nekiindultak olykor - horgoltam, jó sokat (majd mutatom, mi céllal), elhatározásommal ellenben szappanok is készültek. Rozim csodálkozott is nagyon, mikor hét közepén jelentem meg fejés címszóval (neki is pihenőidő van, szigorúan hetente egyszer követelem tőle a tejet) - öt percnyi fogócskázás után a kifutóban mégiscsak hagyta magát. Muszáj volt neki: ekcémás bőrű kisgyerekeket akkor sem várakoztatunk, ha piros hó esik az égből - a szabadság meg pláne nem lehet kifogás.

A szilveszteri tűzijátékot leginkább csak hallgattuk a férfival - nem volt erőnk felülni az ágyban, pedig konkrétan ennyit kellett volna megtennünk. A pezsgőzés is elmaradt éjfélkor - és bár nem vagyok nagy alkoholbarát, valami finom gyümölcsös bólé határozottan jólesett volna. Na, majd két év múlva.

Fogadalmakat nem, sokkal inkább ígéreteket tettem (leginkább magamnak) - és pontot tettem egy régi vívódásom végére. Erről is, meg még sokminden másról fog szólni az év. Újdonságban nem lesz hiány - hogy is lehetne, mikor az ember lányát folyamatosan szóval tartja egy négyéves?!