Volt idő, mikor én voltam neki az atyaúristen. Az egyetlen. Akinek a szava szent és sérthetetlen. Akiben feltétel nélkül bízott. Akit mindenkinél jobban szeretett.
Aztán cseperedett, és apa került a középpontba. Mert vele olyan jókat lehet játszani. Hangoskodni. Rosszalkodni. Anyát szívrohamba kergetni. Napjában többször.
Óvodába került, és az első két - három döcögősebb nap után már nagyon szerette óvónénit. Az én szívem meg újra csak összetört, mert megint hátrébb kerültem a ranglistáján.

Ma megint nehezen indult a nap. Megint csendben, megint gyermek nélkül. Ketten maradtunk a férfival.
Ő is zokon vette csaknem egy hónap kihagyás után, mikor befordultam az ovi elé.
Én is szívesen mondtam volna, hogy szaladjon vissza a kocsihoz. Lépjünk meg. Biztos kapható lett volna rá.

Helyette küzdöttünk kicsit a könnyekkel. Drága pici buksi... jövőhéten majd azért szorul össze a szívem, mert megint óvónénit fogja a legjobban szeretni....