Szabadítsátok ki Willyt! és a karikák...

Igen, ezt néztük - a gyermekkel. Talán az utolsó fél órát - negyven percet láttuk belőle. Rátapadt a képernyőre. Meg sem szólalt. Én azért igyekeztem megmagyarázni neki a helyzetet, már jó előre elmeséltem, hogy semmi baja nem lesz bálnának, hazamegy az anyukájához, csak még előbb egy nagyot kell ugrania - és hasonlók: ha már egyszer hivatalos álláspont szerint Málnám még egy normálisabb rajzfilmhez is kicsi.... majd két év múlva már egyedül nézheti....

És lehetett valami a dologban, mert a film után kerek harminc percet sírdogált, hogy 'szegény cápa, nagyon sírt, mert nem tudott hazamenni az anyukájához'. Még ma is emlegeti.... Drága kis buksi...

A hét tanulságai

Jutott bőven a hétre, íme néhány fontosabb...

-az orvosnál sem vagy biztonságban. Ha hétfőn másfél órát ücsörögsz a táppénzes papírra várva a fűtetlen teremben ( a közmunkásoknak nem sikerült még langyosat sem csinálni tizenegyre... no comment....), akkor jó eséllyel nyugtázhatod, hogy szerdán már hangod sem lesz. És még mielőtt azt hinnéd, hogy 'csak megfáztál', kiderül, hogy került a dologba némi vírus is (na ná, sokan ücsörögnek még ott...) - aminek a következményeit a férfi még a hétvégén is szenvedi.

-ha hét elején puccosra nyaltad az egész házat - mondván, később már csak porszívózni kell, akkor nagyot tévedsz. Szombaton igencsak kezdheted elölről az egészet.

-mikor tíz perc után még mindig meg vagy győződve róla, hogy ez a sajtos pogácsa az életben nem fogja felvenni a receptben előírt lisztet, na akkor kell még egyszer jól nekiveselkedni. Már csak még egyszer ennyi, és meggyőződhetsz róla, hogy de. Csak nem írták oda, hogy előtte egy héttel érdemes gyúrni (az izmaidat).

-ha már minden tiszta és ragyog újból, a gyermek elő fog állni a tojásfestés ötletével. És nem, akkor sem mondasz nemet, ha már nagyon elég volt.

-végezetül pedig az időjárás-jelentésben gyakrabban tévednek, mint, hogy igazuk lenne - így lett nekünk napsütéses húsvétunk. Virágillattal (meg belvízzel, de az más kérdés).

-ja, még valami. Csodák pedig vannak. Pont akkor, amikor nagyon kellenek.

           Nagy volt az öröm, hogy 'csengetett' a postás, a dobozon pedig az ő neve állt. Nagybetűkkel. Nézte, forgatta, bontotta - inkább tépte... 

Időről - időre meg szokott lepni valamivel. És persze nem csak az ajándéknak örülök, hanem még inkább a gesztusnak, hogy eszébe jutottunk. Hogy gondolt ránk. Hogy így ismeretlenül is felköszönti Málnámat a névnapján. És, hogy nem feledkezik meg arról, hogy ennek az apró kislánynak bizony még fontos a húsvét.

Anditól jött a csomag, benne ezer kinccsel - Málnus azt sem tudta, melyikkel kezdje. Mindent ki kellett próbálni, megnézni, elolvasni, na meg persze megkóstolni...

Elsőként a tojás került sorra - hogy őszinte legyek, ilyet még nem is láttam felénk: egy rózsaszínnel alapozott tojáson egy nagyon szép virág, mellette gyermekkézbe illő ecset és vízfesték - na ná, hogy rögtön ki kellett festeni....

Aztán előkerültek a csomagból a csokik (hm-hm.... bevallom, hogy apa lenyúlta az egészmogyorós Tibit, mindjárt mondta, hogy ilyet vehetnék én is, mert nagyon finom..) - és persze, tudtam én, hogy csupaszív lányom van, de azért mégis meglepődtem, mikor egyszercsak a kezembe csúsztatott nekem is egyet a Kinderből....

A csajos csillámos ceruzákhoz mindjárt kifestőt kellett nyomtatnom: szigorúan unikornist, és kivételesen nagy becsben tartja őket, mert máskor egy nap alatt szőrén - szálán eltűnnek.... 

Aztán lapult még a csomagolásban egy számolós könyv: csudajó találmány, mert annyira szép és gazdag képei vannak, hogy minden egyes nézegetésnél találtunk benne valami újdonságot - hol egy kisegeret, hol egy piros traktort.... És elhihetitek, ha mondom, hogy eddig legalább hússzor meg kellett nézni, és számolni, és be nem áll a szája....csak sorolja, hogy mennyi minden..... Nekem külön tetszik, hogy keménylapos könyv - nem csak, mert tartósabb, hanem, mert annyira olyan érzés, mint anno gyerekkoromban....

Andi mindazonáltal sokat dolgozott ám Lányka kedvéért, míg elkészítette neki ezt a farmertáskát - én biztos órákat ültem volna felette, mire kitalálom, hogyan legyen benne bélés.... Mindenféle szempontból pont méret: nem csak a gyermeknek, de az édességnek is - aminek azóta hűlt helye.... majd a húsvéti tojásokat belegyűjtjük.

Szóval, ezer hála, Andi - nagy örömet okoztál a lányomnak.....én meg az ilyesmit nem szoktam elfelejteni...

               Nagyon eljárt az idő velünk - nem, nem felettünk, bőven akadt tennivaló, csak sokminden más mellett meg elsiklottunk. Most látom csak, mennyit változtak a dolgok körülöttünk: teszem azt, a kicsivel egészen jó kis szimbiózist sikerült kialakítanunk - már nem bújik be mélyen a barlangjába, ha megsimogatom mocorgás közben, sőt, egyenesen játékot űz anya kezének lerugdosásából. Ha törik, ha szakad, fürdéskor mindig előkerül - vagy nagyon szereti, ha locsolom rá a meleg vizet, vagy nagyon nem - ezt még nem sikerült eldöntenem. A hajnal háromban és hatban is egészen biztos lehetek: egyetlen napot sem hagyott még ki.. Belepillantva a naptáramba sajnálattal nyugtáztam, hogy a következő ultrahangig még hat hetet kell várnom: bőven több, mint amennyit szeretnék, már csak azért is, mert már nagyon jól esne, ha valaki kibökné, hogy igen: tutira lányunk lesz. Vagy fiunk. Mindegy, csak úgy nézegetném már... Jut eszembe, fiúnevünk már van (merthogy úgyis be kell majd diktálni egyet, együttélőknél ez így működik...): apa azt mondta, azzal könnyebben dobálózik, mert biztos benne, hogy leányzó lesz....

Mindeközben Málnus is rengeteget okosodott: önként és dalolva beleegyezett, hogy a kistesó a szobájába költözzön, még azt is feljaánlotta, hogy segít majd fürdetni (bár hozzátette, hogy néha majd beül a babakocsiba... jaj, babakocsi: az előzetes félelmeimmel szemben sikerült egészen jó áron találni egy szimpatikus modellt - a színén még vacillálok egy kicsit:)

Az óvoda telitalálat mostanában, bár Jancsikát továbbra is minden este megsiratja, Tibicivel örök párost alkotnak, és bőven kimozogja magát napközben (ez külön hasznos nekem). Meg festi a tojásokat...ha sikerül majd egy kicsit jobb időt kicsikarni tavaszanyóból, akkor hozok fotót is, mert ezek a bentkészültek elég tragikusak mostanában...

És még mielőtt elfelejteném: holnap névnapja van az egyelőre egyszemnek, és nagyon örül, hogy mennyi mindennel láthatja vendégül az éneklő kispajtásokat... Már ha nem lesz addig beteg, mert ahogy elnézem, éppencsak tudja még titkolni a tüsszögést-orrfolyást-köhögést....nagyon jöhetne a tavasz...

A biztonság kedvéért gyorsan megittam egy nagy bögre kakaót, mielőtt kibontottam a cukorterhelés eredményét tartalmazó borítékot - nehogy még a végén eltiltsanak tőle. Meg utána még egyet...édességmegvonás nem fenyeget.....

útszéli szösszenet

           Világvége és a legközelebbi városnaknemnevezhető között nagyjából félúton van egy tanya: rengeteg jószággal a tehéntől a csirkéig - időnként kiteszik a 'malac van eladó' táblát. A kismalacaik egyébként az út szélén szoktak dúrni - olykor az úton, mikor-hogy, és kivételesen sikerült akkor érkezni, mikor az 'ember' éppen hajtotta ki a bocikat legelni. 

-Jó napot kívánok! Vietnámi malacokat árul?

-Hát, már el vannak fajulva. (na,  most nem jutottam közelebb sokkal)

-És mennyiért adja őket?

- (fél perc gondolkodási idő, tekergeti a fejét) Kisebb kellene, vagy nagyobb?

-Kisebb.

-(még fél perc. Próbálom szuggerálni, hátha gyorsabban haladunk, de nehéz interjúalany.) Hát, ezek már jó süldők. (azt a mindenségit-gondolom magamban. Feljegyezni: legközelebb súlyt kérdezünk, mert az elfajult disznó süldője lehet 25 kiló, meg 40 is.) Osztán mikor akarják vinni? (már mondanám, hogy akár, most rögtön, csak még mindig nem tudom az árát, mikor hozzáfűzi) Mert előbb akkor még be kell zárni őket. (szóval annyira vadak, hogy, esélytelen elkapni őket...gyanús, hogy itt nem veszünk semmit)

-De mennyiért adja?

-De csak kan van, nem baj?!

-Nekünk koca kell. (a férfi az anyósülésen már tekergeti a nyakát, nem nagyon bírja idegekkel a hatásszüneteket)

-No, akkor jöjjenek be, aztán meg tudják nézni. ('innye, ezek szerint van koca is, aminek az árát még mindig nem tudjuk, szerintem csak kitette a táblát, és elfelejtette eldönteni, hogy mennyiért is kívánja adni őket. Megjegyzem, a mi autónk erősen terepre tervezett, de elnézve a házig vezető utat két métert sem jutottunk volna beljebb - az ő gumicsizmája is térdig sáros, én maximum a kis piros bőrtáskámmal meg a bokavillantó cipőmmel tudok becaflatni-alapon maradunk a legközelebben. A kinti tíz perc beszélgetésből kiindulva bent legalább még fél óra...)

       Számbavettük ma a férfival a kertet - szinte az egészből legelő lesz idén az állatoknak: egy nagyon pici zöldséges részt hagyunk meg az almás tövében. A legszükségesebbeket, vagy mondhatnám úgy is: a legkevésbé idő- és energiaigényeseket.... Hiába, ez a nyár másról fog szólni...

Nekiláttam  kigazolni az egyik kis virágoskertemet: a szépen - lassan tökéletes kifejezés rá. Valahogy úgy haladtam vele, mint anno dédi a kiskertjével: itt is leültem a kiskapával a kezemben, meg ott is a járdaszegélyre. Kinyújtottam a lábam, meg behúztam, jobbra dőltem,  meg balra nyújtózkodtam, hátha úgy könnyebb.... Mindenesetre a meleg napocska jól esett, akkor is, ha az a néhány négyzetméter számottevőnek igencsak nem nevezhető....

Egy pohár langyos cukros vízzel kezdeni a napot - no, ez aztán nem tréfadolog. És én olyan boldog voltam, mikor a nénike mondta, hogy akkor most ad egy pohár hideg vizet is...egészen, amíg meg nem láttam, hogy az is cukros... fúúú.... azért ez sokkal rosszabb volt, mint emlékeimben...

-Dolgozzatok legények, holnap lesz a vásár. Kifizetlek benneteket, ha eljön a császár. Repül a.... repül a... pipi.
-Nem, anya. A pipi az nem repül.
-És a madárka?
-A madárka, az igen... 

Igen, nálunk is esik. Tegnap kaptunk vagy tizenöt centi esőt - nem, nem literben, hanem szigorúan méterben -   egész nap mintha dézsából öntötték volna... Erre reggelre itt volt a hó. Az udvarban, az utcán, a kertben, meg március közepén.... Különösebben nem tud zavarni most - éppen csak azért nem,  mert időben bevásároltunk, a kocsit megtankoltuk, mostmár akármilyen ítéletidő jöhet... duruzsol a tűz (no, csak a kazánban - szerencsére csak a melegét érezzük), mindenkinek tele a hasa, és ezek ketten dőlnek a nevetéstől a bábelőadás közben... Engem meg elkapott a fészekrakás, és csak nézelődök - tervezgetek - gondolkodom.... mi tagadás, eltelt ám az idő...

Végre elmondhatom magamról, hogy  táppénzen vagyok: nem csak fizikálisan, hanem anyagi értelemben is. Mindenesetre jól esett, hogy a január legeleje óta tartó pihengetésemet honorálták is: így, március közepén. Pedig már éppen zargatni akartam volna a Fővárost, hogy ugyan mégis mikor.... Mert hát ugye nem elég az embernek, hogy nem tud dolgozni, és a fizetése felét kapja akkor, amikor a leginkább szükség van minden forintra - elvégre eggyel több éhes szájat (meg nagyon gyorsan növekvő talpacskákat) kell hamarosan ellátni mindenfélével... Értem én, hogy számolgatni kell, meg bizonygatni, meg....de tényleg lehetnének kicsit együttműködőbbek....

Törökülés a szőnyegen: kirakózunk. Lányka ráun, az ölembe kuporodik. Fészkelődik, mert már alig fér el benne - a kicsinek sem kell ám több: megfeszíti magát, löki vissza a másikat. Ez utóbbi beveti a könyökét, a másik a nemistudommijét, én meg középen maradok. Gyanítom, később is így lesz ez...

Olyan jó látni, ahogy szépen lassan helyreáll a rend a kis lelkében. Megint minden a régi kerékvágásban. Napi négy óra játék a cimborákkal: újra együtt a banda: Jancsika, Tibici és a lányom elválaszthatatlanok (jaj, nekem!) - vagyis, azok voltak. Jancsika sajnos elkerül tőlünk: anyukája néhány hete lemondott róla (még időben, ugye?!), a rokonok, akik befogadták, pedig megunták a félre- vagy sokkal inkább a nemneveltségét. Így aztán költöznie kell - innen messzire...csak remélem, hogy sikerül neki való családot találni...

Nagyon belehúztunk a húsvétolásba is: Málnus imádja ezeket az ünnepeket - bár valószínűleg semminemű fogalma nincs arról, miért is tartjuk őket (majd eljön annak is az ideje...most bőven elég, hogy élvezi a gyermekkort) - én meg aztán igyekszem mindent megtenni, hogy teljes legyen az öröm - ha már a farsangból úgyis kimaradt. 

Az, hogy a kifújt tojásokból a férfi katalán krémre vágyott, már csak hab a tortán.... szóval sárgáját és fehérjét különválasztva tojástfújni már nagyon tudok.... 

A tavaszi záporoknak  köszönhetően pedig minden zöldell, és lassan nyírni lehetne a füvet: ébredezik...bizony, hogy igen... 

Hogy a tavasz a nyakunkon van, az nem vitás. Remélem, ott is marad, és a beígért hetedhétországra szóló havazás csak kamu. Vagy legalább is félreértés. Mindenesetre ideje volt alkotni valami szívmelengetőt bentre is - lassan úgyis jöhet a húsvéti dekor. Sajnos, kicsit későn döbbentem rá, hogy idén meglehetősen korán érkezik a nyuszi meg a piros tojások - így aztán már nem lesz elég időm, hogy Lányka minden kispajtását nyuszkószappannal lepjük meg. Az ünnep csaknem egybeesik Málnám névnapjával, így, ha mással nem, hát sütivel mindenképpen elő kell rukkolnom...

            Az, hogy éppen akkor érkezik a telefonos megrendelés, mikor tojásért kutatok a fészekben - mindeközben Böbe és Guba ezerrel skandálja, hogy éhesek: nem, nem éheztetjük őket. Konkrétan egész nap tudnának enni, és végre valaki, akire nem tukmálni kell a savót, hanem az utolsó cseppet is kinyalják a vályúból. A kedves vonaltúlsóvégi hangjában hatalmas döbbenet, pont mint nálam az 'apám! hova kerültem?!', majd gyors összegzés, mindenféle kérdezés és magyarázkodás nélkül. Villámpostát ígérek, mielőtt még földművesnek könyvelne el - na jó, ez csak nézőpont kérdése.... - és hatalmas kacagás (részemről) a piros gomb megnyomásakor. Szóval, ez valószínűleg egyre gyakoribb lesz az életemben - tekintve, hogy az első kárálásra baromi gyorsan meg kell indulni a pipik közé, napjában többször gumicsizmát húzva, olykor öt perc különbséggel az előzőhöz képest, mielőtt még malackáék felfedeznék, hogy ezt ők is szeretik. Mert bőven elég, hogy Gizi rádöbbent, hogy a szalmaszálak olykor egyéb finomságokat is rejtenek. Szóval vannak ilyenek felénk, nem kell ám meglepődni. 

Eddig is tudtam, hogy nagyon szereti a kéket. Mindig ezt a színt választja magának (na jó: szigorúan csak a lányos kékeket mutatom neki, mert hát azért mégiscsak): így aztán övé itthon a kék törölköző, bármi, amit a kék bögréből/pohárból szeretnék megenni/inni (rendszerint müzli tejjel), a kék zacskós ropi (nem, a piros nem kell,de a kéket mindig megeszi - még, ha nem is éhes), a kék tollak.... még az autónk is az övé (én meg azt hittem, hogy én kaptam...)

Na, de hogy odáig merészkedünk, hogy a (vadiúj még használatlan) WC kefe is az övé - ebből következően mindenfelé kell hurcolni a házban, takarítani, vakargatni vele, mert hát a funkcióját azért nehéz elvéteni - azt azért álmaimban sem gondoltam volna. Így történt, hogy maradt a régi kefe a mosdóban - egy másik meg a házban flangál (jaj, csak addig ne jöjjenek vendégek, amíg megszerzem tőle, és eldugom valahova!) 

Számolgatom a márciusi kiadásokat: aszongya', hogy víz, villany, biztosítás, T-home, óvodai étkezés.... 

Ez utóbbi nem lesz sok: egész hónapban négy napot volt oviban. Nem azért nem megy, mert annyit betegeskedik, hanem mert mihelyst egy napra is elviszem, hazahoz egy újabb bacit. Folyamatosan köhögnek, prüszkölnek, folyik az orruk odabent. És akkor inkább legyen itthon egészséges két hétig, mint folyamatosan beteg ő is - én is. Komolyan nem értem azokat a szülőket, akik mindenáron betegen is közösségbe viszik a csemetét....ja, hogy erre jó az ingyen étkezés... 

Vettem ma a gyermeknek egy doboz töltött puszedlit, merthogy mennyire szereti. Azután rádöbbentem, hogy jobb lesz arrébb rakni, mert én még jobban szeretem, és lehet, ennyire azért nem kellene.... (persze, akár foghatnám a kisebbikre is...biztosan állítom, hogy nagyon szereti ő is...)