Lányka itthon van a héten - amit én cseppet sem bánok. Igen: azért mert önző vagyok. Jól esik, hogy nincs nyavalygás, nincs hiszti, nincs kiabálás (nem, nem én szoktam kiabálni, hanem a gyermek), nincs vergődés, nincs agymenés és hasonlók. Én igazán elismerem, hogy sokat fejlődött, mióta közösségbe jár: látom a rajzait, hallom a hosszú verseket, dalokat - tudom, hogy néha (na jó: nagyon néha) táncolnak  és tornáznak, de egyszerűen mindezek mellett úgy érzem, a lányom elbutul odabent. A hülyeség az ragad, és ennek leginkább itthon isszuk a levét.

Mindeközben nekem is sokkal több energiám marad nap végére. Rájöttem, igazából abban fáradok ki, hogy reggel felkelek, keltem a gyermeket - lelket verek magamba, meg a gyermekbe - felöltözöm, és nyüsztetem őt is öltözködni - beleimádkozok  egy bögre tejet, meg aztán őt is az autóba, pedig tudom, hogy nem akar menni - elrohanok vele az oviba - gyors bevásárlás - futás haza főzni. Megint öltözés - megint autó - vissza a gyermekért alig picivel 11 után - és hazajön és kezdődik a nyavalygás, mert sem az energiáit nem kötötték le bent, de még csak a kedve sem jó:  megint halálra unta magát, amíg a szőnyegen ücsörgött, és műanyag állatokat tologatott. 

Na, ez a héten kimaradt: konkrétan madarat lehetne velem fogatni, mert nem fáradtam bele abba, hogy az egyetlen imádott lányommal veszekedjek, miközben csak szeretni szeretném, meg ölelgetni, meg beszélgetni, meg játszani, meg... Egy angyal megint... Csak már nem tudom, hogyan mondjam szépen a pedagógusoknak, hogy miért is nem akar oviba menni....

Esküszöm: bármit megfőzök. A férfi akármilyen receptet (vagy félreceptet/felvetést/emlékfoszlányt/névrészletet) dug az orrom alá, elkészítem. Finomra. Tökéletesre. Ujjnyalogatósra. 

Két mufurc volt, amivel nem tudtam mit kezdeni eddigi életünk során: az egyik a paprikás krumpli (a világ legegyszerűbbje, ugye...), a másik a borsófőzelék. Míg az előzővel egy jó éve kibékültem, és rájöttem a titkára, az utóbbit inkább nem készítettem. Mert hát sehogyse akart jó lenni. Finom volt. Jó volt az állaga. De helyenként mindig savanyú lett. Gőzöm nem volt, mitől. Aztán ma nekiveselkedtem, mert már annyira kívántam....és az nem lehet, hogy egy anyuka ne tudjon borsófőzeléket tenni az asztalra...

Jelentem: tökéletes lett. Már tudom, mi volt eddig a ludas...

A gyermek ma nagyon biztosra akart menni: 'Anya, képzeld, be van zárva az óvoda, és a kulcs is elveszett...'

Mostanában kicsit lassabban mennek a dolgok a konyhában - mindeközben pedig mégiscsak jó sorom van, mert a nagyonnemszeretem műveleteket Lányka örömmel végzi el helyettem. Teszem azt nagyon ügyesen paníroz (igaz időnként megunja, és inkább homok- azaz lisztvárat épít a tányérba, vagy tenyérlenyomatokat készít bele - a tanulság mindössze annyi, hogy egy kicsit hamarabb kell hozzáfogni a főzéshez, és akkor a játékra is futja az időből), és olyan türelmesen és alaposan pucolja a fokhagymát, hogy öröm nézni (na ná, hogy a következő disznóvágásnál befogjuk a munkasorba, két kilónál kevesebbel még úgysem sikerült soha megúsznom). Legújabb felfedezése egyébként pedig, hogy a fokhagymás tejföl nagyon finom.... na, ebben aztán egyet értünk...

Mikor még egészen biztosan hittem (hallgatván az orvosokra), hogy kislány lakik a pocakban, szépen alaposan megterveztem a szobát. Pontosabban a két leányzó szobáját, merthogy közöset kapnak - egy közös újat. Kiválogattam a megvásárolandó ruhadarabokat, cumikat és üvegeket - egyedül pelenka- és tápszerügyben kellett volna még nyomoznom (mert hát az ember készüljön fel mindenre, ne szombat éjszaka derüljön ki, hogy még éhes lenne...), és kész is. Sorakoztak a könyvjelzők a megrendelendő textileknél, a tapétánál, a festéknél.... Elkészültek nagyon helyes kis horgolmányok egy pihe-puha középszőnyegre - hogy a talpacskája senkinek se fázzon (nekem se), és, hogy színesítse még a gyerekbirodalmat. Láttam magam előtt a függönyt, az ágyneműt, a......

Aztán a múlt heti 'nem tudom megmondani, mert rosszul fekszik'-kijelentéssel mindez szertefoszlott. Mert hogyan is készülhetnék egy bűvös-bájos-pasztellszínes lányvilágra, mikor akár kisfiú is érkezhet közénk jövő hónapban....

A varrogatástól elment a kedvem, a festéstől is - talán még a kiságy átpingálására ráveszem magam, mert azt egyébként is fehérre terveztem....de hogy a többivel hogyan tovább.....

Idestova nyolc napja küzdök a gondolattal, hogy valahogyan azért mégiscsak kellene egy kuckó, ami elég lányos és felnőttes Málnámnak, illetőleg elég univerzális és az érkezés utáni első néhány napban személyre szabható a kisebbnek is. 

Végül a Tesco tette fel a pontot az i-re: a szerdai vásárolgatás során betértem a ruharészlegre is (Lánykának mindig nézek valamit, gondoltam, béküljünk az uniszex ruházat gondolatával is, mégiscsak muszáj lesz választani egy-két holmit), és megláttam azokat az apró, tenyerembe is férő ruhácskákat. Mint minden egyes alkalommal ilyenkor, most is az volt az első gondolatom, hogy 'basszus, akarok egy gyereket' - a következő meg, hogy 'hát nekem lesz is'....

Így aztán most okosítom magam - tervezek-ötletelek megint, mert telik az idő, és a nullánál tartok még mindig.... De legalább a porszívózásig eljutottam..

Óvodai ebéddel - meg itthoni csirkepaprikással - a hasában felvetettem, hogy majd délután muffinozunk, most előbb pakoljuk össze a szobáját, mert katasztrofikusan néz ki, és amíg kupi van, nem tudok porszívózni sem.

Ő annyit válaszolt, hogy inkább hozzam most a muffint, és feküdjünk be az ágyba mesét nézni.

Nem kellett kétszer mondania....

      'Ez a gyerek már most kihúzza a gyufát, pedig még meg sem született!' - zörrent fel a férfi, mikor vizsgálat után meséltem, hogy ugyan minden rendben van odabent,  de kezdjen el gondolkozni egy tuti fiúnéven is, mert könnyen megeshet, hogy szülésig most kukucskáltunk be hozzá utoljára. Na, igen - vagy nagyon szégyenlős (na, ezt nem hiszem), vagy tényleg azt a bizonyos gyufát húzogatja a pimaszságával....

Mindenesetre egy fokkal könnyebb: egy-két ruhát veszünk csak, valami uniszex színben, amiben haza tudjuk hozni a kórházból, illetve amit használni tud, amíg a maradékot meghozza a futárbácsi. Majd jól megnézek mindent előre a brendon és társaiban, és csak meg kell rendelni, ha hazaértünk....

Mindeközben a leányzó is alkot, mert, míg én a doktorbácsit faggattam a kisebbik hogylétéről, ők apával sétálni mentek a parkba: jópár szúnyogcsípéssel sikerült visszatérni, meg egy nagyobbacska hisztivel, amiért a többi gyerek ugrál, meg csúszdázik a strandon, én meg nem pakoltam neki fürdőruhát. Hát, tényleg nem - többek között azért sem, mert egyeltalán nem terveztük Gyulán tölteni a fél életünket. Persze a dúlás - fúlás közepette már szép-új-csinos-fellépős ruhát sem akart választani magának a boltban, hiába emlékeztettem, hogy ma  anyák-napi műsorban kell szerepelnie.... 

És meg kell, hogy mondjam: nagyon ügyes volt. Meg rettentő büszke, hogy eljött apa is, anya is, és mi is, hogy kibírta azt a fél órácskát..... (igaz, hogy félidőben már a cickó felett volt a vadiúj ruci, mert unta magát, meg a tűző napra tették őket, és hasonlók, de négy évesen talán még nincs mit takargatnia:))