It's a girl...

Hosszú bejegyzést terveztem. Áradozósat, szerethetőt, boldogot. Jövök majd részletekkel, és becs' szó, válaszolok minden kedves érdeklődő levélre is, de, talán megértitek: most még csak ennyire futja....

 Ő  a mi Mannánk. Nem ragozom, úgy ahogy van: tökéletes. És - biztosan nem kell mondanom - nagyon szeretjük..

Ó, áldott péntek: mikor tizenegytől egyig nyugodtan lehet durmolni a napsütésben - Lányka is csendben eljátszik egy szobával arrébb, ha meg mégis társaságra vágyna, apa mindenre kapható. Tényleg mindenre: ha kell, szerintem kézen állva kergetné körbe a házon, oroszlán hangokat üvöltve közben: nincs mese, a gyermek születése óta úgy tekergeti az ujja köré, ahogyan éppen kedve tartja. 

Ezer éve nem aludtam. Legalább is az éjszakák rettentő hosszúnak tűnnek - fogtam már a matracra (a férfi mindjárt neki is állt körbenézni a neten, milyet vásároljunk, mert a mostani ténylegesen nem elég kemény nekünk), okoltam a párnát, legutóbb pedig a két napja összeszedett fülgyulladást. Hogy konkrétan hogyan sikerült, azt nehéz lenne előadnom, úgy fest, ez a babavárás fülfájással teli: október óta a nyolc- vagy kilencediktől szenvedek, már magam sem tudom.

Cseresznyén élek Meg meggyen És kövezzetek meg: igen tudom, nem most kellene, de annyira imádok befőzni, hogy nem bírok magammal. Szépen sorakoznak a lekvárok, dzsemmek meg befőttek... Télen majd körbeugrálnak érte, ha most csóválják is a fejüket idehaza.

Csak ránéztem a naptárra - eredetileg azt akartam kiszámolni, mikor is várható a következő táppénz (az utolsó - egyáltalán van valaki ebben az országban, aki meg tud élni a fizetése felének a feléből, amíg küldik a másik felének a felét?! Katasztrófa, de tényleg.), és döbbenten bámultam, hogy mindjárt itt a nap. Az a nap. Ajaj. Első gondolatom, meg még a következő három is, az volt, hogy én bizony nem akarok szülni. Nem, nem. Nehéz már cipelni, nem is férek be mindenhova, aludni sem tudok, de jól van ez így. Apa is éppen taglalta nekem, hogyan férne be két matrac a kocsiba (két lehajtott hátsóüléssel) útban hazafele az Ikeából, mikor is rákérdeztem, a másik gyereket ugyan hova fogja ültetni, ha kettőt is lehajt?! Hát, ő is csak lesett. Tényleg. Időnként megfeledkezünk róla. Vagyis arról, hogy már ennyire itt az idő...

Időközben nyár lett. Megint. Hőség, szárazság, a szél is ritka. Az esőből már nagyon elég volt, de már látom magam előtt, ahogyan Málnám napokon belül elkezdi skandálni a 'menjünk strandra' kezdetű nótáját, és én már annyira nem akarom azt mondani neki, hogy most nem lehet.... Mert még sokáig nem lehet majd. Szegény kis buksi....

Nagyon elszaladt velünk az idő - tulajdonképpen csak kapkodom a fejemet, mikor számolom a hátralevő heteket (basszus, már csak három) - és egyfelől nagyon várom a végét: mert meglehetősen sztrájkol már mind a bal, mind a jobb oldalam alvásilag - másfelől meg annyi mindent kellene még csinálni.... És, ha abból indulok ki, hogy még semmit nem vásároltunk a babának, hááááát....

Lányka azóta is itthon van - bár most már kezd lázadni (nem, nem az oviért, hanem az eső ellen, mert abból aztán ténylegesen elég volt), és a koratavaszi nyár óta nem sokat láttunk még az idei jóidőből. A magam részéről egy hete a cseresznyefa alatt élek - semmi nem maradhat rajta, ami egy kicsit is sárgább mint a többi, már kerül is a pocakba (jaj, de nagyon kellett már!), de a férfi is megkapta az első meggyes pitéjét (magáévá is tette az egész tepsit - akkor is, ha tagadja).

Előttem egy nagy lakástakarítás - nem vagyok az a segítséget hívó típus, sőt, egyenesen kikérem magamnak a dolgot (és inkább szenvedek, mint hogy bárkit beengedjek portörölni meg porszívózni - bár, ahogy elnéztem, most az ablakmosás lesz az elsődleges)...